Dolgozni vagy nem dolgozni? Az itt a kérdés. A legtöbbek elméjében erre a kérdésre a válasz a KIMERÜLTSÉG.

Amikor az ember már jó ideje ott van egy munkahelyen, amikor már komolyan megviselte az a munka, akkor kezdi úgy érezni, hogy bármennyi további munka jócskán meghaladná a tűrőképességét. Fáradt. Bizonyos dolgok elvégzésének még a gondolata is fárasztja. Arra gondol, hogy növelnie kellene az energiáját, vagy hogy képesnek kell lennie kényszeríteni magát csak még egy kicsit előbbre jutni. És ha ezt gondolja, rossz nyomon jár, mert a kimerültség megoldásának nem sok – ha egyáltalán bármennyi – köze van az energiához.

A kimerültség nem csak a kenyérkeresettel foglalkozó egyén, hanem az állam számára is nagyon fontos téma.

A Szcientológia elég nagy bizonyossággal megállapította azt a tényt, hogy az egyén bukása akkor kezdődik, amikor többé már nem képes dolgozni. Ahhoz, hogy valakit lealacsonyítsunk vagy felzaklassunk, mindössze meg kell akadályoznunk, hogy dolgozzon. Mostanra már a rendőrség is felismerte a Szcientológiának azt az alapelvét, hogy a bűnözővel elsődlegesen az a baj, hogy képtelen dolgozni. És a rendőrség el is kezdte keresni ezt a tényezőt, amikor azt próbálják megállapítani, hogy bűnöző-e valaki.

A kimerültség témája egyben a „megakadályozott munka” témája is. A háborúk alatt kórházba szállított katonák és tengerészek esetében úgy találták, hogy néhány kórházban töltött hónap hajlamos annyira megtörni a katona vagy tengerész harci szellemét, hogy mikor visszatér a szolgálatba, az illető esetleg már csak vitatható értéket képvisel. Ez nem szükségszerűen a képességei csökkenésének eredménye. Ez a tétlenséggel súlyosbított sérülésből ered. Azt fogjuk találni, hogy az a katona, akit sérülésekor egy frontközeli tábori kórházban ápolnak, és akit abban a pillanatban, hogy már valószínűleg képes ellátni a feladatait, újra szolgálatba állítanak, nagymértékben megőrzi a harci szellemét. Az elszenvedett sérülés persze visszavetheti a valaha legjobbnak gondolt cselekvési szintjéről. De még így is jobb formában van, mint az a katona, akit egy hátországi kórházba küldenek. A hátországbeli kórházba küldött katonának azt mondják – az ő nézőpontjából nézve –, hogy nincs rá különösebben szükség a háborúhoz.

Mivel ezeket az alapelveket nem vizsgálták meg ténylegesen, általános gyakorlat lett a „kimerültség” szónak a „neurózis” szóval való összekapcsolása. Ennek az a tény volt az alapja, hogy a neurózisban szenvedő emberek egyszerűen kimerültnek tűntek. Ezenkívül nem volt más összefüggés közöttük. Valójában az a személy, akitől megtagadták a munkához való jogot – különösképpen az a személy, aki megsérült, és ezt követően tagadták meg tőle a munkához való jogot –, végül kimerültséget fog érezni.

Tudományos szempontból, a Szcientológiában, azt fedeztük fel, hogy nincs olyan, hogy „az egyénnek fokozatosan lecsökken az energiája attól, hogy folyamatosan használja”. A személy nem lesz kimerült csak azért, mert túl sokáig vagy túl keményen dolgozott. Akkor válik kimerültté, amikor elég sokáig dolgozott ahhoz, hogy valamelyik régi sérülésének testi és érzelmi fájdalma újra hatással legyen rá. Ennek a sérülésnek a „kimerültség” lesz az egyik jellemzője. A krónikus kimerültség tehát nem a hosszú munkaórák és a fárasztó igyekezet eredménye. Ez az élettel járó sokkhatások és sérülések felhalmozódásának eredménye; lehet, hogy ezek mindegyike csak néhány másodpercig vagy néhány óráig tartott, és meglehet, hogy összességükben csak ötven vagy hetvenöt órát tesznek ki. Ez a felhalmozódás azonban – a sérülések, az ellenszenv és a sokkhatások felhalmozódása – végül teljes cselekvésképtelenséggé növi ki magát.

Tehát a személybe bele lehet nevelni a kimerültséget azáltal, hogy gyerekkorában megtagadnak tőle bármiféle szerepvállalást a társadalomban. Illetve, a személy saját tevékenységével járó különböző sérülések, illetve sokkhatások is beleverhetik a kimerültséget a személybe. Szüntessük meg e két pont bármelyikét, és megszűnik a kimerültség. Így a kimerültséggel valójában a Szcientológia gyakorlójának kell foglalkoznia – mivel csak egy szcientológus képes azt megfelelően kezelni.

Van azonban egy olyan pont, amely a kimerültség alatt található. Ez az a pont, amikor a személy nem tudja, hogy fáradt. Egyfajta lázasan tevékenykedő bábbá válhat, aki folyamatosan dolgozik és dolgozik és dolgozik – úgy, hogy egyáltalán tudatában sincs annak, hogy dolgozik –, és aki egyszer csak összeesik attól a fáradtságtól, amelyet nem érzett.

Ebben az esetben a személy kudarcot vallott abban, hogy kontrollálja a dolgokat. Végül képtelen lesz kezelni bármit, ami akár csak emlékeztet a munkaeszközeire vagy a munkahelyi környezetére, és így képtelen lesz ilyen környezetben tartózkodni vagy ilyen eszközökkel bánni. Ezután sok kemény szót vághatnak a fejéhez. Nevezhetik „lustának”, nevezhetik „csavargónak”, nevezhetik „bűnözőnek”. Az igazság azonban az, hogy – hozzáértő segítség nélkül – legfeljebb annyira képes helyrehozni a saját állapotát, mint amennyire képes fejest ugrani a Föld középpontjába.

Létezik néhány olyan mód a lendület és a munka iránti lelkesedés visszaszerzésére, amelyekhez nem szükséges az, hogy szorosan együttműködjünk egy Szcientológiát gyakorló személlyel. Ezek viszonylag egyszerűek, és nagyon könnyű megérteni őket.

Extroverzió és introverzió

A Szcientológiában van egy INTROVERZIÓ nevű dolog.

És van egy másik dolog, amelynek a neve EXTROVERZIÓ.

Az introverzió egyszerű dolog. Azt jelenti: „túlzottan befelé nézni”.

Az extroverzió is egyszerű dolog. Csupán azt jelenti: „képesnek lenni kifelé nézni”.

Azt mondhatnánk, hogy vannak „introvertált személyiségek” és „extrovertált személyiségek”. Az extrovertált személyiség olyan valaki, aki képes körülnézni a környezetében. Az introvertált személyiség csak befelé, önmagába képes nézni.

Az a személy, aki képes ránézni az őt körülvevő világra, és azt teljesen reálisnak és teljesen színesnek látni, természetesen extrovertált állapotban van. Más szóval, képes „kifelé nézni”. Képes dolgozni is. Képes arra is, hogy lássa a helyzeteket, valamint arra, hogy kezelje és kontrollálja azokat a dolgokat, amelyeket kezelnie és kontrollálnia kell; és arra is képes, hogy csak ott álljon, és figyelje azokat a dolgokat, amelyeket nem kell kontrollálnia, és ezért érdeklődjön irántuk.

Az introvertált személy olyasvalaki, aki valószínűleg már jó ideje túlment a kimerültségen. Figyelmét egyre közelebb és közelebb összpontosította önmagához (alapvetően azok által a régi sérülések által, amelyek még mindig képesek hatást gyakorolni rá), amíg már ténylegesen befelé néz, nem pedig kifelé. Elhúzódik a szilárd tárgyaktól. Nem látja a körülötte lévő emberek és dolgok realitását.

Vegyük most a munka tényleges területét.

A munka az, amikor „figyelmet fordítunk és tevékenységet fejtünk ki a térben elhelyezkedő emberekre vagy tárgyakra”.

Amikor a személy többé nem képes konfrontálni az emberekkel, a tárgyakkal vagy azzal a térrel, amelyben ezek elhelyezkednek, akkor kezdi „elveszettnek” érezni magát. Elkezd egy ködös világban mozogni. A dolgok nem reálisak a számára, és viszonylag képtelen kontrollálni a körülötte lévő dolgokat. Balesetek érik, balszerencsés, a dolgok ellene fordulnak, egyszerűen azért, mert nem kezeli vagy nem kontrollálja, illetve még csak nem is észleli őket helyesen. A jövő nagyon sötétnek tűnik a számára, néha annyira sötétnek, hogy képtelen szembenézni vele. Erről a személyről elmondható, hogy súlyosan introvertált.

Munkája során a figyelme olyan tárgyakon rögzül, amelyek általában maximum egy-két méternyire helyezkednek el tőle. Leginkább olyan dolgokra összpontosítja a figyelmét, amelyek tőle karnyújtásnyira vannak. Ez elviszi a figyelmét az extroverziótól; legalábbis egy olyan pontra koncentrálja, amely közvetlenül az orra előtt van. A figyelme ott rögzül. Ha ez egybeesik valamilyen régi sérüléssel, eseménnyel vagy műtéttel, akkor valószínű, hogy az illető figyelme hajlamos lesz valamilyen korábbi ponton is rögzülni, és az illető hajlamos lesz újra egy régi rossz emlék hatása alá kerülni – ezért aztán olyan fájdalmakat és betegséget érez, illetve azt a fáradtságot, apátiát vagy apátia alatti érzelmet fogja érezni, amelyet a sérülés pillanata alatt érzett. Minthogy a figyelme folyamatosan ott rögzül, természetesen hajlamos lesz arra, hogy csakis oda nézzen, még akkor is, amikor nem dolgozik.

Vegyünk például egy könyvelőt. A könyvelő tekintete olyan könyvekre irányul, amelyek mindig ugyanakkora távolságra vannak a szemétől. Egy idő múlva „rövidlátóvá” válik. Valójában nem rövidlátóvá válik, hanem „könyvlátóvá”. A szeme legkönnyebben olyan pontokon rögzül, amelyek egy bizonyos távolságra vannak. Most, hogy a figyelmét oda rögzíti, hajlamos még onnan is visszahúzódni, míg egy idő után már a saját könyveit sem éri el egészen. Azután szemüveget kap, hogy jobban láthassa a könyveket. A látása és a figyelme majdnem ugyanaz a dolog.

Az a személy, akitől egy gép, a könyvek vagy a tárgyak folyton ugyanakkora távolságra vannak, elindul haza, és hajlamos arra, hogy a figyelmét továbbra is pontosan oda rögzítse, ahol a munkája volt. Más szóval, a figyelme valójában soha nem kerül le igazán a munkájáról. Bár hazamegy, valójában még mindig „ott ül az irodában”. A figyelme továbbra is arra a környezetre rögzül, ahol a munkáját végzi. Ha ez a környezet egybeesik valamilyen sérüléssel vagy balesettel (és kinek ne lenne legalább egy ilyenje?), akkor elcsigázottnak vagy fáradtnak kezdi érezni magát.

Van erre gyógymód? Ezt a nehézséget természetesen csak a Szcientológia gyakorlója tudná teljes mértékben megszüntetni. Van azonban valami, amit a dolgozó is megtehet.

Nos, íme a rossz megoldás, függetlenül attól, hogy valaki könyvelő, könyvvizsgáló, hivatalnok, ügyvezető vagy gépkezelő. A rossz megoldás az, hogy az ember végez a munkahelyén, hazamegy, leül, és egy olyan tárgyra rögzíti a figyelmét, amely nagyjából ugyanolyan távolságra van tőle, mint azok a tárgyak, amelyekkel a munkája során kell folyamatosan szembenéznie.

Az olyan csoportvezető esetében például, aki folyamatosan tőle ugyanolyan távolságra lévő emberekkel beszél, a rossz megoldás az, hogy hazamegy, és a feleségéhez beszél, aki ugyanolyan távolságra van tőle. A felesége egyszer csak azt veszi észre, hogy utasításokat kap, mintha csak a műhely dolgozója lenne!

Kifejezetten helytelen megoldás az, ha hazamegyünk, leülünk újságot olvasni, eszünk valamit vacsorára, majd lefekszünk. Ha az ember egész nap a szokásos munkáját végzi, majd este leül egy könyvvel vagy újsággal „pihenni”, akkor biztos, hogy előbb vagy utóbb nagyon kimerültnek kezdi érezni magát. Egy idő után pedig még ennél is lejjebb kerül, és még csak meg sem lepődik azon, hogy nincs kedve elvégezni olyan feladatokat, amelyek valaha nagyon könnyűek voltak a számára.

Létezik helyes megoldás? Igen. Annak az egyénnek, akinek a figyelme folyamatosan valamilyen munkával kapcsolatos tárgyon rögzül, a munkaideje után valami másra kell helyeznie a figyelmét.

„Sétálj egyet”

Van egy Szcientológia eljárás, amelynek neve:

SÉTÁLJ EGYET.

Ez az eljárás nagyon könnyen végrehajtható.

Amikor az ember a munkája végeztével fáradtnak érzi magát – még akkor is, ha szinte csak a munka befejezésének gondolata az egyetlen dolog, amit képes elviselni anélkül, hogy elterülne a padlón –, ki kell mennie, és addig kell sétálnia a háztömb körül, amíg pihentnek nem érzi magát. Vagyis a háztömb körül kell sétálnia, és rá kell néznie dolgokra mindaddig, amíg végül már látja is azokat a dolgokat, amelyek mellett elsétál. Mindegy, hányszor sétálta már körül a háztömböt, addig kell a háztömb körül sétálnia, amíg jobban nem érzi magát.

A kimerültség egyszerű gyógymódja a „Sétálj egyet”. A személy egyszerűen körbesétálja a háztömböt, és ránéz a dolgokra.

Ahogy folytatja a sétát a háztömb körül és ránéz dolgokra...

...a kimerültség érzései eltűnhetnek, és ennek következtében a személy energikusabbnak érzi magát.

Eközben úgy találja majd, hogy először egy kicsit élénkebbé válik, aztán sokkal-sokkal fáradtabb lesz. Elég fáradt lesz ahhoz, hogy ekkor „tudja”, hogy le kellene feküdnie, és egy jót aludnia. Nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy abbahagyja a sétát, mivel most sétál keresztül a kimerültségen. „Kisétálja” magából a kimerültségét. Nem testedzéssel kezeli a kimerültséget. Az embereknek mindig a testedzés tűnt a fontosabb tényezőnek, de az edzés viszonylag lényegtelen. A fontos tényező az, hogy levegye a figyelmét a munkájáról, és arra az anyagi világra helyezze át, amelyben él.

A fizikai tömeg realitás. Ahhoz, hogy valaki növelhesse az affinitását és a kommunikációját, ténylegesen szükség van arra, hogy képes legyen tömegekkel konfrontálni, és elviselni őket. Ezért úgy találjuk majd, hogy a háztömb körüli séta és az épületek nézegetése felhozza az embert a skálán. Amikor valaki már annyira fáradt, hogy alig vonszolja magát, vagy annyira fáradt, hogy nyugtalanságában egyáltalán nem képes pihenni, valójában arra van szüksége, hogy tömegekkel konfrontáljon. Egyszerűen csak alacsonyan van a Tónusskálán. Még az is kétséges, hogy létezik-e olyan dolog, hogy a „fizikai energia csökkenése”. Természetesen van határa ennek az eljárásnak. Az ember nem teheti meg, hogy egész nap dolgozik, aztán egész éjjel a háztömb körül sétál, másnap megint munkába megy, és arra számít, hogy így is megkönnyebbültnek érzi majd magát. Viszont mindenképpen ajánlatos egy kis időt extrovertálódással tölteni, miután az ember egész nap introvertálódott.

A Sétálj egyet az ésszerűség határain belül majdhogynem csodaszer.

Ha valaki ellenszenvet érez a felesége iránt, akkor a rossz megoldás az, hogy „megveri”! A helyes megoldás kimenni a szabadba, és a háztömb körül sétálni, amíg az illető jobban nem érzi magát, és rávenni a feleséget is, hogy sétáljon a háztömb körül az ellenkező irányba, amíg el nem érik, hogy extrovertálódnak a helyzettel kapcsolatban – mivel az fog kiderülni, hogy minden családi veszekedés, különösen a dolgozó emberek esetében, abból ered, hogy túlságosan rögzültek a munkájukon és az azzal kapcsolatos helyzeteken (és nem abból ered, hogy túlerőltették magukat). Az embernek nem sikerül kontrollálnia a munkakörnyezete bizonyos dolgait. Utána hazamegy, és megpróbál találni valamit, amit képes kontrollálni. Ez általában a házastárs vagy a gyerekek. Amikor pedig még őket sem sikerül kontrollálnia, akkor hajlamos rettenetesen leesni a skálán.

A figyelem extrovertálása épp annyira szükséges, mint maga a munka. Valójában semmi rossz nincs a figyelem introvertálásában vagy a munkában. Ha nem lenne valami, ami iránt érdeklődhetnénk, akkor teljesen összeomlanánk. Ám ha valaki dolgozik, úgy találja majd, hogy természetellenes fáradtság vehet erőt rajta. Amikor ez történik, akkor nem az a megoldás, hogy néhány órára „öntudatlanságba zuhan” – mint alváskor –, hanem az, hogy ténylegesen extrovertálja a figyelmét, és ezután fekszik le, hogy igazán pihentető alvásban legyen része.

Ezeknek az introverzióra és extroverzióra vonatkozó alapelveknek számos folyománya van. És bár a Sétálj egyet szinte nevetségesen egyszerű, sok bonyolultabb Szcientológia eljárás is létezik, ha valaki bonyolultabbat szeretne. Az esetek nagy részében azonban a Sétálj egyet rengeteget megold a munkával járó nehézségek közül.

Ne feledjük, hogy az eljárás végzése közben az ember először fáradtabb lesz, és ezután frissül majd fel. Ezt a jelenséget a sportolók is megfigyelték már. „Újult erőnek” nevezik. Az újult erő valójában az, amikor elegendő környezetet és elegendő fizikai tömeget nyerünk ahhoz, hogy „kifuttassuk” az előző verseny kimerültségét. Nem létezik olyan, hogy újult erő. Olyan viszont létezik, hogy ismét extrovertálódunk a fizikai világ felé, amelyben élünk.

Figyeld meg őket

Van egy másik eljárás, amely hasonlít a „Sétálj egyet”-hez. A neve:

FIGYELD MEG ŐKET.

Ha valaki egész nap emberekkel beszélt, egész nap embereknek adott el, vagy egész nap nehezen kezelhető emberekkel foglalkozott, akkor helytelen megoldás elmenekülni a világ összes embere elől.

Látható, hogy annak a személynek, aki az emberek kezelése során túlhajszolttá válik, nagy nehézségei voltak az emberekkel. Lehet, hogy megoperálták, és az a félig-meddig látott kép, hogy az orvosok körbeállják a műtőasztalt, „minden embert” azonossá tesz az „orvosokkal” (azaz minden olyan embert, aki mozdulatlanul áll). Mellesleg ez az egyik oka annak, amiért az orvosok olyannyira közutálat tárgyává válnak egy társadalomban – mert olyan gyakorlatokhoz ragaszkodnak, mint a sebészet és az érzéstelenítés, az ilyen események pedig összekapcsolódnak a hétköznapi eseményekkel.

Egy személy kimerültté válhat más emberekkel való érintkezése miatt.

A gyógymód számára sétát tenni egy forgalmas területen, és megfigyelni az embereket, mialatt sétál.

Ahogy több és több embert néz meg…

…úgy találja majd, hogy kedvesebben viszonyul hozzájuk. Az emberekkel kapcsolatos minden túlfeszítettsége teljesen eltűnhet.

Az emberekkel való érintkezés miatti kimerültség azért van, mert a személy figyelme bizonyos embereken rögzült, míg közben úgy érezte, hogy a figyelmének más embereken kellene lennie. A figyelemnek ez az erőltetése pedig ténylegesen csökkentette azoknak az embereknek a számát, akiket megfigyelt.

Ennek orvoslása rendkívül egyszerű. Az illetőnek olyan helyre kell mennie, ahol nagyon sok ember van – például egy vasútállomásra vagy a főutcára –, és egyszerűen sétálnia kell az utcán, megfigyelve az embereket. Egyszerűen nézzen rá az emberekre – ez minden. Egy idő után az illető úgy fogja érezni, hogy az emberek „nem is olyan rosszak”, és sokkal kedvesebben fog viszonyulni hozzájuk. De ami még ennél is fontosabb: ha ezt néhány héten át minden délután rendszeresen elvégzi, az emberek okozta munkahelyi túlhajszoltság hajlamos lesz eltűnni.

Ez az egyik legokosabb dolog, amit egy kereskedő tehet, hiszen egy kereskedőnek még inkább személyes érdeke, mint másoknak, hogy képes legyen az embereket kezelni, és hogy rá tudja venni őket pontosan arra, amit ő akar (vagyis arra, hogy megvegyék tőle azt, amit árul). Amint a kelleténél akár csak eggyel több vevőre rögzíti a figyelmét, még a gondolatába is belefárad annak, hogy emberekkel beszéljen, vagy eladjon nekik. Minden tevékenységével és cselekvésével kapcsolatban alacsonyabb érzelmi szintre csúszik, elkezdi mindenféle „csalónak” tekinteni magát, egy idő után pedig már egyáltalán semminek se tekinti magát. Másokhoz hasonlóan neki is csupán annyit kell tennie, hogy keres egy forgalmas helyet, sétál, és közben ránéz az emberekre. Egy idő után úgy fogja találni, hogy az emberek tényleg léteznek, és hogy nem is olyan rosszak.

A magas kormánykörökben lévő emberekkel egyebek között az történik, hogy folyamatosan „védik őket” az emberektől. Egy idő után teljesen megundorodnak az egész témától, és hajlamosak mindenféle furcsa dolgot művelni. (Lásd Hitler és Napóleon életét.)

Széles körű alkalmazás

Az introverzió és extroverzió itt leírt alapelve a jelenleginél sokkal több mindenre is kiterjedhetne egy társadalomban. Van valami, amit meg lehetne tenni – amit a kormányzat és általában véve a vállalatok megtehetnének –, és akkor ez valószínűleg véget vetne a sztrájkok gondolatának, és rendkívüli mértékben megnövelné a termelést. Azok a munkások, akik sztrájkolnak, általában nem is annyira a „munkakörülményekkel” elégedetlenek, mint inkább magával a munkával. Úgy érzik, sanyargatják őket. Munkára kényszerítik őket olyankor, amikor nem akarnak dolgozni. Egy sztrájk pedig valóságos megkönnyebbülést jelent. Megküzdhetnek valamivel. Csinálhatnak valami mást, mint hogy ott állnak, és egy géppel vagy a számlakönyvekkel babrálnak. Az elégedetlen munkásokból lesznek a sztrájkoló munkások. Ha az emberek kimerültté válnak munka közben, ha elégedetlenek a munkával, ha zaklatottak a munkától, akkor számítani lehet rá, hogy elég sérelmet fognak találni ahhoz, hogy sztrájkoljanak. Ha pedig az alacsonyabb utasítási szinteken dolgozók elég bajt okoznak a vezetőségnek, és elégszer mutatkozik részükről az együttműködésre való hajlandóság hiánya, akkor biztosra vehetjük, hogy a vezetőség előbb-utóbb olyan helyzeteket fog teremteni, amelyek sztrájkra késztetik a dolgozókat. Más szóval, a munkások gondjait és a vezetőséggel folytatott vitáikat valójában nem a rossz munkakörülmények okozzák. A munkások nehézségeinek tényleges oka maga a munkából eredő elcsigázottság és a munka területének, valamint környezetének kontrollálására való képtelenség.

Minden vezetőség tisztességes munkabért fizet, ha van erre elegendő bevétele, és ha nem borzasztóan irracionális. És minden dolgozó elégedetten végzi a feladatait, ha erre bármi esélyt kap. Ám ha maga a környezet túlhajszolttá válik, ha a kormány „ártó tettei” következtében maga a cég introvertálódott, ha a dolgozóknak bebizonyították, hogy nincs semmi kontrolljuk a vezetőség felett, akkor viták alakulhatnak ki a munkások és a vezetőség között. Mindezeknek a nyilvánvaló törvényszerűségeknek az alapját azonban az introverzió és extroverzió tényezői képezik. A dolgozók annyira introvertálódnak a feladatuk végzésekor, hogy nem képesek többé affinitást érezni a vezetőik iránt, sőt arra sem képesek többé, hogy lássák azt a környezetet, amelyben dolgoznak. Így aztán jöhet valaki, és azt mondhatja nekik, hogy „minden ügyvezető emberevő” – ami nyilvánvalóan nem igaz. És az ügyvezetői szinten is jöhet valaki, és azt mondhatja az ügyvezetőknek, hogy „minden dolgozó emberevő”, ami erről a részről nyilvánvalóan szintén nem igaz.

Az egyének széles körű kezelésének hiányában – ami gigászi feladat – ki lehetne dolgozni egy teljes programot, amely kezelné az introverzió tényezőjét. Ha a dolgozók vagy a vezetők eléggé introvertálttá válnak, akkor módot fognak találni arra, hogy irracionális játszmákat – például sztrájkokat – találjanak ki, és ezáltal tönkretegyék a termelést, a tisztességes kapcsolatokat és az életkörülményeket a gyárban, az irodában vagy a vállalatnál.

Ezt a dolgozók nagyon széles körben történő extrovertálásával lehetne orvosolni. Az egyik megoldás lehetne erre az, hogy minden dolgozónak lehetővé tennénk, hogy két munkája legyen. A cégeknek vagy a velük kapcsolatban álló érdekcsoportoknak – mint például a kormánynak – ténylegesen elegendő „közmunkát” kellene biztosítaniuk ahhoz, hogy a dolgozók a konkrét munkakörükön kívül is végezhessenek munkát. Más szóval, az olyan embernek, akinek folyton bent kell dolgoznia, és akinek nagyon helyhez kötött a feladata, jelentős megkönnyebbülést jelentene, ha kint dolgozhatna – különösen valami olyanon, ami nem áll kapcsolatban a benti feladatával.

Például a könyvelőnek jelentős megkönnyebbülést jelentene, ha egy kis ideig árkot áshatna. A gépkezelőnek, aki valamilyen egy helyben álló gépet üzemeltet, valójában nagyon örömteli élmény lenne fel-alá vezetni egy buldózert.

Egy ilyen terv tehát tényleg bőkezűen kézbe venné az introverziót és extroverziót, és meg is valósítaná. Ily módon azoknak a dolgozóknak, akik helyhez kötve dolgoznak, és akiknek a figyelme önmagukhoz nagyon közelre irányul, lehetőségük lenne arra, hogy távolabbra is nézzenek, és olyan dolgokkal is foglalkozzanak, amelyek hajlamosak extrovertálni őket. Az ilyen program nagyon nagyra törő lenne. Viszont az is biztos, hogy úgy találnánk, hogy az eredményeképpen javulna a dolgozók és a vezetők kapcsolata, megnövekedne a termelés, és jelentősen csökkennének azok a feszültségek, amelyek a munkahelyeken és a közhangulatban tapasztalhatók az állás és a fizetés témáját illetően.

Röviden, az introverzió–extroverzió alapelvének használatával nagyon sok dolgot lehetne tenni.

Az elv igen egyszerű. Amikor valaki túlságosan introvertálttá válik, a környezetében lévő dolgok kevésbé reálissá válnak, kevesebb affinitása van irántuk, és nem tud velük jól kommunikálni. Ilyen állapotban könnyen kifárad. Az introverzió elcsigázottságot, kimerültséget, majd munkaképtelenséget eredményez. Erre a gyógymód az extroverzió – vagyis alaposan ránézni a tágabb környezetre és kommunikálni vele. Ha nem használjuk az extroverziót, akkor – mivel minden dolgozó ki van téve a sérülések és betegségek ilyen vagy olyan fajtáinak – zsugorodó spirál jön létre, és ez a munkát egyre elviselhetetlenebbé teszi, míg végül már egyáltalán nem lehet elvégezni. És ez az alapja egy olyan társadalomnak, amely nemcsak hogy nem termel, de bűnöző is.