Hogyan lehet tehát kényszerítés nélkül rávenni egy gyereket arra, hogy megcsináljon valamit?

Ha veszünk valakit, és kényszerítjük, hogy játsszon egy hangszeren (ahogyan azt a szülők és iskolák teszik), akkor nem fog javulni az a képessége, hogy játsszon a hangszeren. Előbb meg kellene beszélnünk vele, hogy mik az ambíciói. Legalább azzal a ténnyel egyet kellene értenie, hogy jó dolog hangszeren játszani. 

Vegyünk például egy „rossz fiút”. Nem lehet iskolába adni, ezért katonai iskolába kell küldeni. Ott kényszert fognak alkalmazni arra, hogy megváltoztassák. Alkalmanként az ilyen rossz fiút olyan iskolába küldik, amelyik úgy gondolja, hogy az ilyen eseteket egyszerűen úgy a legkönnyebb kezelni, ha találunk valamit, ami érdekli őt, és hagyjuk, hadd csinálja. Valamikor létezett egy ilyen iskola Kaliforniában, és ez egymás után hozta létre a zseniket. A II. világháború tudósainak névsoráról gyakorlatilag mindenki ebből a bizonyos iskolából került ki. Úgy gondolták, hogy ez biztosan a professzor által mutatott jó példa miatt van, az erkölcsössége miatt, hogy nem szivarozik, vagy valami ilyesmi. 

Valójában a következő történt: Fogtak egy fiút, akivel senki nem ért el semmilyen eredményt, és megkérdezték tőle: „Van valami, amit szeretnél csinálni?” A fiú azt mondta: „Nincs.” Erre azt mondták neki: „Hát, téblábolj egy kicsit a laborban vagy az udvaron, és egy nap majd lehet, hogy eldöntöd.” A fiú végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy vegyész akar lenni. Soha senki nem küldte be egy órára sem, és azt sem mondták neki, hogy nyisson ki egy könyvet. Soha senki nem panaszkodott túlságosan, amikor felrobbantott valamit a laboratóriumban. És arra eszméltek, hogy a fiú kitűnő vegyész lett. Senki sem gátolta meg az arra irányuló vágyát, hogy vegyész legyen. Ez akkor már létezett, és onnantól kezdve ő maga se fogta vissza a saját hajlandóságát arra, hogy vegyész legyen. Oktatási szempontból ez nagyon érdekes dolog. 

A hajlandóság figyelembevétele

Az emberek megengedik önnek, hogy elvegyen tőlük dolgokat, ha finoman teszi ezt, valamint ha nem gázol bele túlságosan a hajlandóságukba. Kapzsi, önző gyereket úgy hozunk létre, hogy akarata ellenére kényszerítjük, hogy engedjen át dolgokat más gyerekeknek. Végül belekényszerítjük őt az „egyke” kategóriába – vagyis úgy fogja érezni, hogy ő az egyetlen, aki igazán számít. A szülők általában soha nem veszik figyelembe a gyerek hajlandóságát. A havingnessét veszik figyelembe (azt a képességét, hogy birtokoljon valamit, vagy rendelkezzen valamivel), azt kezelik, és egy elrontott gyereket kapnak.  

Érdekes dolog megfigyelni egy gyereket, aki olyan valaki körül élt, aki mindig figyelembe vette a véleményét, de nem viselte túlságosan jól a gondját, szembeállítva egy olyan gyerekkel, aki a legjobb gondoskodást kapja, viszont soha nem vették figyelembe a véleményét. 

Egy kisfiú a padlón ül, építőkockákkal és golyókkal játszik, és jól szórakozik. Odamegy hozzá a dajka, felveszi, átviszi a másik szobába, kicseréli a pelenkáját, a kisfiú pedig ezalatt visít, mint a fába szorult féreg. Nem tetszik neki a dolog. Ha a dajka folyton ezt csinálja vele, összevissza pakolgatja, és soha nem veszi figyelembe a döntési szabadságát, akkor a fiú megszállott lesz a döntési szabadsággal kapcsolatban, miután felnő. Az ő akarata szerint kell, hogy történjenek a dolgok. Nagyon didaktikussá válik – csak a maga igazát hangoztatja. Hatalmának utolsó darabkáit próbálja megtartani, képessége ennek megfelelően gyatra lesz, főleg emberek kezelésével kapcsolatban.  

Itt most valami egészen másról van szó. Ön tudja, hogy a gyerek éhes, vagy valami ilyesmi, és tudja, hogy ennie kellene. A gyerek enni fog, ha valamiféle rendszerességet gyakorolnak rajta. Ha a vacsora hat órakor van, akkor hozzá fog szokni ahhoz, hogy hat órakor egyen, és a hajlandóságát soha nem fogjuk igazán lehengerelni. Rájön, hogy az étel hat órakor van ott, így eldönti, hogy hatkor eszik. Ön biztosítja az ételt, ő pedig biztosítja a hajlandóságot. Ha nem hagyja figyelmen kívül ezt a hajlandóságot, akkor soha nem lesz neki semmilyen problémája az étellel. 

Erre jön valaki, beszél vele, és azt mondja: „Nem akarsz átmenni a másik szobába átöltözni?” Erre az a válasz, hogy: „Nem.” Szörnyű hibát követ el, ha most úgy folytatja, hogy: „De adok neked egy cukorkát.” Meggyőzés, csábítás, rábeszélés stb. Ez pszichológia, ez az, ahogyan a pszichológusok kezelik a helyzeteket, és ez nem igazán működik. 

Két lehetőség közül választhat. Vagy kiváló kontrollt alkalmaz, rengeteg kommunikációval, vagy egyszerűen engedi, hogy nőjön. Nincs harmadik lehetőség. A gyerekek nem szeretik, ha összevissza lökdösik és ráncigálják őket anélkül, hogy megkérdeznék őket. Beszélhet egy gyerekkel, és ha jó szinten van a szeretete, az egyetértése és a kommunikációja vele, akkor megcsináltathat vele mindenféle dolgot. Meg fogja érinteni a padlót, a fejét, önre fog mutatni és megkeresi az asztalt. Egy ideig bohóckodni fog, utána pedig elég, ha ön egyszerűen csak azt mondja, hogy „csináld ezt meg ezt”, és azt, hogy „menjünk enni”, és ő megteszi. Rájött arra, hogy az ön utasításai nem fogják teljesen figyelmen kívül hagyni a hajlandóságát. Így ennélfogva az utasításai nem veszélyesek. Ön konfrontált vele, és ő is konfrontálni tud önnel. Ennélfogva ön és ő csinálhatnak valamit. 

Egy gyerek néha azt mondja: „Fenn akarok maradni veled”, és ragaszkodik ahhoz, hogy ezt tegye, és gyakorolja a döntési szabadságát. Ha egyszerűen csak hagyjuk a gyereknek, hadd csinálja, amit csinál, és nem avatkozunk közbe, és nem alkalmazunk semmilyen kontrollt rajta, az pszichológia. Soha senkivel nem lesz kommunikációban. A gyerek nem fog felnőni, és nem lesznek tapasztalatai az életről, mivel nem változtatta meg a havingnessét. Nem kellett megváltoztatnia a döntését, nem kellett dolgoznia, gyakorolnia vagy bármi mást tennie. De a jó kontrollra és kommunikációra nagyon könnyen reagál. Az biztos, hogy jó kommunikációra van szükség ahhoz, hogy hatástalanítsuk ezt – nem rábeszélésre, hanem jó kommunikációra. 

Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a rábeszélés működik a gyerekeknél. Ez nem így van. A dolog trükkje a kommunikációban rejlik. Ön azt mondja: „Most már itt az ideje, hogy lefeküdj.” Ő pedig erre: „Nem.” Ne maradjon ennél a témánál. Hagyja, és beszéljen valami másról: „Mit csináltál ma?” „Hol?” „Hogyan?” „Valóban? Tényleg?” „Nos, mit szólsz ahhoz, hogy lefeküdj?” És a válasz utána az lesz, hogy: „Oké.” 

Az embernek nem kell kényszert alkalmaznia. Kerüljön kommunikációba a gyerekkel, amit elkerülhetetlenül kontroll fog követni. Hagyja ki a kontrollt az elején, miközben felnevel egy gyereket, és a gyerek – aki rengeteg iránymutatást és kontrollt vár öntől – be lesz csapva. Azt hiszi, hogy ön nem törődik vele. 

Azonban, csakúgy, mint a hangszeren való játék, a nyelvek vagy művészetek és készségek tanulása esetén, vegye figyelembe a gyerek hajlandóságát.