Valahányszor emberek csoportokként összegyűlnek és csoportokként működnek, akár ténylegesen kimondják, akár nem, megegyezéseket kötnek arra vonatkozólag, hogy mi jó, mi rossz, mi erkölcsös, mi nem; más szóval, mi az, ami hozzájárul a túléléshez, illetve mi az, ami rombolja azt. Ez egy erkölcsi kódex – megegyezések, amelyekhez a személy csatlakozott, hogy biztosítsa a csoport túlélését. Nem számít, mekkora – akár két személyből áll, akik egy házaspárt alkotnak, akár egy megalakuló egész nemzet –, a csoport tagjai kötnek bizonyos megegyezéseket.

Amikor egy kapcsolatban vagy házasságban egyik vagy másik partner vétkezik a megegyezésen alapuló erkölcsi kódex ellen, gyakran úgy érzi, hogy ezt nem tudja elmondani a másiknak. Azonban ezek a vétkek – amelyek bár kimondatlanok, mégis vétkek – fokozatosan felhalmozódhatnak, és a kapcsolat széthullását okozhatják.

A Szcientológia szerint egy ártalmas cselekedetet vagy a csoport erkölcsi kódexének megszegését ártó tettnek nevezzük. Amikor a személy valami olyat tesz, ami ellenkezik azzal az erkölcsi kódexszel, amellyel egyetértett, vagy elmulaszt megtenni valamit, amit annak a kódexnek az értelmében meg kellett volna tennie, akkor ártó tettet követ el. Az ártó tett megsérti azt, amiben megegyeztek.

A személyt kötelező erkölcsi kódex ki nem mondott, be nem jelentett megszegését visszatartásnak hívjuk. A visszatartás tehát egy ártó tett, amit a személy megtett, és nem beszél róla. A visszatartás mindig egy ártó tett után következik.

Ezek a vétkek olyan mértékűek, amilyen mértékben a személy már elhatárolta magát a csoport többi tagjával való szabad kommunikációtól. Például, ha egy férfi elkártyázza a család számláinak kifizetéséhez szükséges pénzt, akkor ártó tettet követ el. És ha azután ezt a tényt titkolja, és soha nem említi a feleségének vagy a családjának, akkor csak úgy tesz, mintha tagja lenne a csoportnak, miközben többé már nem az, hiszen megszegte azokat a megegyezéseket, amelyeken a csoport alapul. Ez az a tényező, ami egy csoport, egy család vagy egy házasság felbomlását okozza.

Egy, az ártó tettek és visszatartások miatt teljesen felbomlott házasságot szinte lehetetlen rendbe hozni pusztán azzal, hogy posztuláljuk a létezését. Miután az emberek elkülönítették magukat egymástól, újra „elkülönítetlenné” kell tenniük magukat.

Ez a tett a házasság megállapodásainak megsértése, és ártó tettnek minősül.

A férfi vonakodik beszélni a feleségének arról, amit tett. Ez példa a visszatartásra.

Néhányan, akik megházasodnak, azt gondolhatják, hogy ennek a következőképpen kellene történnie: egy szép júniusi napon ez a jóképű (vagy nem is olyan jóképű) csibész és ez a gyönyörű (vagy nem is olyan gyönyörű) lány, és összejönnek, és azt mondják: „Holtomiglan, holtodiglan”, és azt hiszik, hogy házasságot kötöttek. Nos, még csak bele sem kezdtek.

Fel kell fedezniük, hogyan néznek ki reggeli előtt. Ennek a dolognak több köze van a kozmetikai szerekhez és borotvapengékhez, mint bármi máshoz. Meg kell tanulniuk együtt élni egymással, ha tudnak. Azáltal hogy összeházasodtak, bizonyos mértékig megszüntették azt, amit azelőtt csináltak, és innen indulnak.

Az a fontos, ami ettől a pillanattól kezdve történik. Ám néha azok a dolgok, amiket azelőtt tettek, és amelyeket egymás elől hevesen titkolnak, még elkezdődni sem hagyják a házasságot, amely negyvennyolc óra múlva zátonyra fut, mivel egyszerűen túl sok az ártó tett és visszatartás még azelőttről, hogy egyáltalán megismerték volna egymást.

De még ezt is meg lehet menteni.

Egy hosszú, szürke, évek óta tartó házasságban felhalmozódhatnak az ártó tettek és visszatartások, míg végül a partnerek „eltávolodnak” egymástól. Általánosnak tekintik, hogy a harmadik év végére a férj és feleség már semmi érdekeset nem talál egymásban. Ez szinte tankönyvbe illő, és „minden pszichológus tudja”, de azt már nem tudják, mi ennek az oka. Az ártó tettek és visszatartások.

De ha a harmadik év végén ez a helyzet, akkor mi van a tizedik végén? Addigra már sok pár valahogy megtanult kitartani. Mindketten a kiengesztelés állapotában vannak – egy olyan állapotban, melyben megpróbálják megbékíteni egymást, illetve megpróbálják csillapítani egymás haragját. Boldogulnak valahogy, és inkább elvannak így, mint máshogy; inkább élnek házasságban, mint sem, és azt hiszik, jól csinálják. És már nem is gondolnak annyit arra a lányra vagy arra a fiúra, akivel inkább össze kellett volna házasodniuk. Valahogy elvan a dolog.

Most ebbe a kapcsolatba bevezethetjük az egyik legmeghökkentőbb fordulatot: megjavíthatjuk a házasságot!

A válás, a késztetés a különválásra vagy a visszahúzódás például egyszerűen csak túl sok ártó tettet és visszatartást jelent a házastárs ellen. Ilyen kevéssé bonyolult a dolog.

Amikor egy házastárs feszült, és el akar menni, mondván: „El kell mennem”, „Nem tudok maradni”, „Valami mást kellene csinálnom”, „El kellene válnunk” vagy: „Jobban jártam volna, ha mi nem…”, mindezek az okoskodások közvetlenül annak a partnernek az ártó tetteiből és visszatartásaiból származnak, aki előáll ezekkel az érvekkel a társa ellen.

Valójában annak, hogy a személy ezt teszi, az az alapvető oka, hogy a másikat védeni próbálja saját gonoszságától. Ezért aztán azt mondja: „Hát, jobb, ha elmegyek, jobb, ha szakítunk.” Vagy: „Hűtsük le a dolgot.” És rendszerint ez egy házasság felbomlásának gradiensskálája: „hagyjuk kihűlni a dolgot”, „el kell mennem”, „szét kellene válunk”. Most viszont ezeket a dolgokat meg tudjuk fogni, és „fel tudjuk őket melegíteni”.

Miközben ön megpróbál megtisztítani egy házasságot, annak tagjai kétségkívül úgy fognak dönteni, hogy kész, vége, semmi értelme, hogy folytassák, mert egyszerűen képtelenség... Ami minden esetben megmenti a helyzetet, az az, ha mindkettőjüket ráveszi, hogy emlékezzen vissza arra, amit ő maga tett. Ha egyszerűen jól észben tartják ezt a gondolatot, akkor ön sikeresen eljut egy tökéletes befejezésig.